és azt mondja, hogy Orbánnak rettenetes problémái vannak már most ezzek az “óriási és széttagolt táborral”Jó hazafiként csak annyit mondok: Akkor inkább a szocik.
Szerintem a Fidesznek nincs programja és támogatja a szélsőségeseket.
Oszt jónapot!
Szalontüdő - Szirmai Márton
(via gebmonkey)
Nagy kedvenc ez a rövidfilm. Nagy Bandót nem szeretem annyira, de ez a novella tetszett. Nyugati, aluljáró, turkálós könyvek.
Courtesy of malackaraj.
Index - Kultúr - Klassz iparosmunka a Hajsza a föld alatt
áááááááááááááááááááááááááá
Posted by Ben Treynor, VP Engineering and Site Reliability Czar
Abból a Czar-ból azért én most visszavennék .)
A Tényekben is elővették a betörős bankrablókat. Három percig boncolgatják a témát, de egyszer sem hangzik el, hogy ez 2004-ben volt.
Napi friss.
“De az optimalizálásoknak, átalakításoknak hála még könnyebb lett a rendszer, ami nemcsak értékes gigabájtokat jelent a merevlemezen, de gördülékenyebb, stabilabb működést is ígér.”
Csaba, bazmeg, értékes gigabájtokból a gmail ingyen ad 7-et, anyám meg szabad tárhellyel rántja ki a húst, ha már elfogyott a prézli. Nem ‘95-ben vagyunk. Az lehet, hogy gyorsabb a rendszer, kevesebb a kód, fényesebb az alma, de kit érdekel, hogy ezt hány gigán oldják meg?
Tovább most inkább nem olvastam. Halflifehárom, instalálom.
2007 októberében Kirgíziában (egészen pontosan itt) kezembe akadt az Atlantic közel egy évvel korábbi száma, benne egy hosszú cikkel Kínáról. Két hét múlva már Kínában voltam (nem a cikk miatt, eleve ez volt a terv), és az ott töltött két hónap alatt annyi érdekeset és izgalmasat láttam, hogy arra jutottam, én is írnék egy hasonló terjedelmű és mélységű cikket.
Két hét gondolkodás után végre ezen a burmai tengerparti erkélyen nekiálltam a melónak, és sok szúnyogirtó füstölő és Myanmar márkájú sör társaságában megírtam a cikkem. Büszke voltam az eredményre, és büszke vagyok a mai napig is. (Történelmi érdekesség, hogy az addig általam csak hisztérikus bohócnak tartott György Péter az erre a cikkre adott reakciójával került át a rosszindulatú és/vagy ostoba seggfej kategóriába.)
Már ezer éve terveztem, hogy egyszer újra kéne olvasni az én cikkem meg az amerikait, amit Kirgízia óta nem láttam, és megnézni, hogy mennyivel gyengébb az enyém. Amikor a cikkem írtam, már csak részletekre emlékeztem az Atlanticban megjelentekből. Azt most is tudom, hogy a kínai pártvezetők zavarba ejtő alkalmasságának alapgondolatát onnét nyúltam, mint ahogy azt is, hogy jobb nem mondani semmi biztosat Kínáról. A többi hasonló gondolat inkább véletlen.
Mindenesetre újraolvasva a dolgot, arra jutottam, hogy nincs miért szégyenkeznem. Az én cikkemből hiányzik a böcsületes újságírói munka, viszont cserébe nincs is tele az amerikai mainstream újságírás elviselhetetlen modorosságával és közhelyeivel. Simán megadnám a döntetlent, amivel nem a saját zsenialitásom szeretném bizonyítani (illetve csak részben), hanem azt, hogy ha elég ideje van nyitott szemmel mászkálni és törni a fejét, magyar ember (sőt, még magyar újságíró is) képes lehet megközelítőleg olyan szinten alkotni, mint egy amerikai.
Csak még egy pár évig ne hidd el, mert lesz ez így még Tóta W.
“hogy bár egykor Európa-bajnok helyesíró voltam”
kontent van Ujra.
ez egy nagyon régi kérdés, gondolom nem én teszem fel először.
“Balogh Zsolt korábban két kompolyabb esetben”
ez csak random az egyik legújabb cikkben van. Szinte mindegyik cikkben van hiba, ráadásul az idegesítőek közül, mert nem helyesírási, hanem elütés.
Idegesítőek, mi? Faszt. Idegesítők. (Mert ez is egy olyan típushiba, amire allergiás vagyok.)
Most megírom a gigahosszú választ, amelyet ezentúl csak linkelni fogok minden hasonértelmű kritikára, olvlevélre, kommentre.
Az Indexnek VAN olvasószerkesztője, Zsadon Béla személyében, aki - dacára vegyészmérnöki végzettségének (dacára, faszom, a vegyészmérnökök valamiért mindig zsenik, az összes magyar fizikai Nobel-díjas vegyész volt eredetileg, például) - egészen kivételes képességű nyelvtudor, a magyar internet aranykoszorús veteránja. (Hozzáértését nyelvészkörökben is elismerik.)
Ez az olvasószerkesztő címlapot is szerkeszt, és a napi átlag 140 anyagból (és akkor még saját blogok, alkiadványok meg istennyilák még hol vannak!) kábé 15-20-at láthat, jó esetben.
Volt egy rövid időszak, amikor még egy korrektorunk is volt, de gyakorlatilag nem volt látszatja a munkájának.
És innen jön a mese.
Én ugyebár voltam olyan szerencsés, hogy szerkesztőként végigéltem mind a három (vaójában hat) nagy technológiai váltást a sajtóban: ólom, számítógép (fényszedés - hogy eltűnt ez a szép szó!), online. A nyomtatott sajtó technológiája Magyarországon az ólmos időszakban teljesen németes struktúrában épült ki, több száz éven át. Ez a több száz éves kultúra hullott darabjaira a fényszedés (számítógépes szerkesztés) megjelenésével. Ráadásul nálunk a váltás nem is fokozatos volt, mint Nyugaton, ahol a nyolcvanas évektől szépen lassan szivárgott be a komputer a szerkesztőségi munkába, hanem atomrobbanásszerűen a kilencvenes évek elején, elsöpört mindent, komplett szakmákat, évszázadok alatt kifinomult eljárásokat.
A németes struktúra annyit jelentette, hogy a hírlapoknál jellemzően minden megjelenő betűt kontroll alatt tartott a szerkesztői stáb, egy-egy kézirat akár harminc ellenőrzési fázison is átment a megjelenésig, tehát ha az input egy majom által összegépírt karakterhalmaz lett volna, a kimenet akkor is értelmes, összeszedett cikk. (Láttam én nyomtatott lapnál olyan kéziratot, amelyben a pisztoly pontos j-vel volt írva.)
Amikor 1990-ben dolgozni kezdtem a Népszabadságnál, a következőképpen nézett ki a kézirat útja (számoljuk az ellenőrzis fázisokat, zárójelben): megírtam a kis cikkemet az Erikán, naponta legföljebb egyet, és néha nem is Erikán, hanem diktáltam profi gépírónőnek, aki képzett szakemberként kifogástalan helyesíró, némelyik stiliszta is volt. A gépelés eleve úgy zajlott, ugye, hogy nagyobb hibák után az ember megállt, javított, festegetett, újragépelt, újrafogalmazott, tehát újra-újrapolírozta a cikket minden egyes hiba után. Ezt a kéziratot elvitte a rovavezető helyetteséhez. Kezdő kis senkiként arra sem volt esélye, hogy rögtön a rovatvezető színe elé kerüljön. A rovatvezető-helyettes elolvasta, korrektúrajelekkel jelölte a változtatási javaslatait, ezután az ember visszakullogott az Erikához, és újragépelte az egész sztorit. (1) Vissza a rovvezhához: OK. (2) Irány a rovatvezető. Megnézte, jelölte, meghúzta, javasolt, vissza Erikához, újragép.(3) OK? (4) OK. Ment be a deszkbe, az ügyeletes belpolszerkesztőhöz. Neki már volt képe a készülő oldalról (ha nem fért, húzott), tudta, ha az ügyben jött már új hír (javasolta a bővítést), új címet adott, hogy beférjen annyi hasábba, mint ahányba szánta, ilyesmi. (5) Továbbküldte az olvasószerkesztőnek. Olvszerk megolvasta, javítgatott, leküldte szedésre. (6) A gépi szedő megint csak kipróbált szakember, nagyszerű helyesíró volt többnyire, de ha hibázott, (7) ott volt mögötte a korrektor, aki az első kefelevonaton rögtön javított, a szedő ennek alapján korrigált is (8). A kefék fölmentek a belpolszerkesztőhöz, aki átnézte, címeket javította. (9) A javításokat visszaküldte a szedőknek. (10) Ezután kezdődött az oldalba tördelés. A mettőrök és az oldalszerkesztők összerakták az oldalt. Ezt megolvasta gyorsan lenn a műhelyben az oldalszerkesztő (11), a korretori stáb (12), és az ellenőrzés (13), amelynek a dolga az volt, hogy a cikkekben szereplő mennyiségeket, mértékegységeket, földrajzi neveket, ilyesmiket átnézze (14). Az első oldallevonat újra a deszkbe került, ahol megolvasta az oldalszerkesztő (15) és az olvasószerkesztő (16) is, ekkor jött a második korrektúrakör (17). Ezek után már az imprimatúra fázisába kerültünk, amikoris az olvasószerkesztő (18) mellett a szerkesztőségi titkár (19) is vetett egy pillantást, no meg az ügyeletes főszerkesztő-helyettes (20), és még egy korrektúra (21), hopp, már el is engedték az oldalt. (De lehet, hogy kifelejtettem valamit.)
Ezt a szerkesztési struktúrát másodpercek alatt széjjelbaszta a számítógépesítés. A komputeres szerkesztőségi rendszerek eleve angolszász országokból jöttek, ahol sokkal kevésbé szerkesztőközpontú volt a munka, sokkal nagyobb az író egyén, a szerző felelőssége. Kiderült, hogy a németes ezerszintű ellenőrizgetés fenntarthatatlanul pazarló. A negyven-ötven fős nyomdai apparátus helyett hirtelen egy darab számítógépes tördelő rakta össze az oldalt. (Inkább csak operátor volt, nem is igazi tördelő, mert még az alapvető tipográfiai szabályokkal sem volt tisztában. Itt súlyos visszaesés következett a sajtóban: a nagy tipográfiai és nyelvi tudással rendelkező mettőrök helyett tipogárfiailag és nyelvileg is félanalfabéta operátorok kezébe került az újság. Ez javult az évek múlásával, de a régi színvonalat soha nem sikerült megközelíteni.) Ahogy a nyomtatott sajtó költségei csökkentek, úgy eltűntek az ellenőrző stábok, csökkent a korrektorok száma, a tipográfiához értő és nyelvileg kompetens dolgozók száma kábé negyedére csökkent.
Ezen még rontott az internet. Én 95-ben kezdtem online újságot írni, és 2000-től vagyok internet only módban. Bejött három további nyelvrontó tényező: 1. Az online nyelvhasználat fölrúgott bizonyos szabályokat (például az ékezetek mellőzése alap volt 95 környékén a levelezőprogramok kiszámíthatatlan kódolása miatt; én azóta is ékezetlenül, csupa kisbetűvel írom a mailjeimet, sokszor a posztjaimat is.) 2. A csak monitoron szerkesztett szöveg eleve nehezebben áttekinthető, mi az Indexnél például évekig apró ablkocskákban szerkesztettünk, és azt veszem észre, hogy bár egykor Európa-bajnok helyesíró voltam, egyre több brutális hiba fölött siklok át, egyre többet követek el. 3. A hagyományos lapoknál még kisebb stábbal, még költséghatékonyabban dolgozó kis online újságoknál egyáltalán nem volt pénz korrektorra, ellenőrzésre. És a gyorsaság kényszere miatt nem is lehet igazán értelesen beilleszteni ilyet a workflow-ba.
Naponta kapok leveleket, hogy “az utóbbi hetekben katasztrofálissá vált” a helyesírási helyzet az Indexen, pedig nem az utóbbi hetekben, mert mindig is az volt. Azt gondoltam már az elejétől, hogy hülyeség volna a hagyományos sajtó pazarló és az újságíró írástudatlanságát feltételező rendszerét átvennünk. Itt a gyorsaság számít, a közvetlenség, az újságíró tanuljon meg helyesen írni, és csókolom. Amikor jöttek nekem sírni, olvasói panaszok nyomán, hogy jaj, vegyünk föl korrektort meg mittudomén, akkor eldurrant az agyam: a korrektornak vagy az olvasószerkesztőnek nem az a dolga, drágáim, hogy tudjon magyarul az újságíró helyet. Hanem, hogy a technológiai folyamat, a gyártás során keletkező szövegromlásokat javítsa, esetleg stilisztikailag finomítson (a szerkesztő).
A magyar sajtóban nem követelmény a magyarnyelvtudás.
Aki tud magyarul, és jó stílusban, élvezetesen ír, az pillanatok alatt olyan beosztásba tudja lavírozni magát, ahol már nem kell újságírói munkát végezni. Kibámul az ablakon, összeszenved valami publicisztikát. Aki meg terepen dolgozik, elmegy, kérdez, utánajár - az nem tud írni. (Kivétel van, de nagyon kevés.)
Szóval én amellett vagyok, hogy nyíltan vállania kell mindekinek a dilettantizmusát, bénaságát, trehányságát: ne javítgassuk utólag. Ne áldozzunk erre sok pénzt. Fölösleges. Úgyis annyi információ áramlik át egy mai online szerkesztőségen, hogy harminc fős nyelvi lektori stábbal sem lehetne teljesen hibamentessé varázsolni. Az internetes hírszolgáltatás információs gyorsétkezde. Ami ebben a percben érdekes, az a következőben nem. Kár utólag polírozni, javítgatni. Épp az azonnaliság, a közvetlenség, a nyersesség a lényeg.
A hiba az hiba: ciki, szégyen. De oda kell állni: ez van. Ennyit tudunk. Oszt kész.
(via bedemarton)
Mellékág, de végre itt van, megérkezett:
“És az “instant get”-re ne is kelljen semmit mondanom.”
Az instant get elterjedése a személyi kultusz legborzalmasabb megjelenése. Óvodás majmolás. Még mindig gyanakszom, hogy csak egy szörnyű médiahack, amit már senki nem mer magára vállalni.
